A bohóc akkor is bohóc, amikor nincs ennyire beöltözve, és nem piros műanyagorrot visel, de télen nagyon tud fázni. Talán ezért is kóborol a világban, ahol régi és új barátokat is talál. Utazgat, zenélget, játszik, bohóckodik, de igazi világát mégiscsak nálunk, Magyarországon éli.

Nincs olyan ünnep, nincs olyan rendezvény, nincs olyan belváros, ahol ne férne meg, ahol ne fogadnák örömmel, és ahonnan ne hiányolnák, ha pár hónapig nem jár arra. Ő Laci bohóc, a léggömbszobrászat remek mestere.
„Ez egy érdekes életforma, én elég sokat utazok, és zenélek is – avat be az utcabohóc életébe Laci, miközben keze alatt boszorkányos gyorsasággal megszületik egy turcsi orrú, rózsaszín lufimalacka. „Nagyon szeretem a gyerekeket, így ez a bohóckodás csak úgy jött magától. Ha a művészetet össze tudom hozni a kedvteléssel, a szabad élettel, és még profitálhatok is valamennyit belőle, akkor ez egy csodálatos dologgá válik. Nálam becsületkassza van, én senkitől sem kérek pénzt, de megköszönöm, ha támogatnak. Ki papírpénzzel, ki apróval, ki csak egy jó szóval. Elég sok kapcsolatom van a világban, így voltam már zenélni Franciaországban, Spanyolországban, Németországban. Rengetegszer csörög a telefonom, hívnak más országbéli barátaim, menjek ki hozzájuk. De ha pár hónapig nem látnak itt Szegeden, mindjárt azzal fogadnak, hogy merre voltál Laci bohóc. Ez nagyon jó érzés. De ez így van Győrben, így van Székesfehérváron, így van ez mindenütt.”
Laci bohóc a kígyólufiból bármit képes megcsinálni, de saját bevallása szerint kértek már olyat is, amit még nem csinált, például csikóhalat, vagy tevét. Ilyenkor a kész műről bizony ő is kér egy fényképet, mert néha nem tudja, hogy is alakult ilyenné.